Prológus

Elnézéseteket kell kérnem, amiért nem tudtam időben megírni a prológust, és most késve töltöm fel. Ez még csak egy béta-verzió, még a helyesírási és stilisztikai hibák nincsenek kijavítva. Ha valaki ilyen jellegű problémákat észlel, kérem, jelezze kommentben, hogy ki tudjam javítani. Ha valakinek egyéb problémája van, szintén megoszthatja velem, fontos, hogy még az elején kiküszöbölhessük a hibákat. Ezeken kívül kérem, hogy aki elolvassa, tippeljen, hogy milyen korban játszódhat a "fejezet". Előre is köszönöm az olvasást! Jó szórakozást!

Prológus

Az asszony – név szerint Lavone Le’Foulques – már majdnem egy teljes napja vajúdott. Az apa, Le’Foulques úr nyúzott arccal járkált fel-alá az előszobában, és nem tudta, mit is csinálhatna. Az idős, ráncos arcú és apró termetű bába gondterhelten tördelte a karjait, öreg volt már, és ez a szülés minden erőtartalékát felemésztette. A gyermek látszólag farfekvéses volt, és veszélyeztette az anya és a saját életét. A szülést levezető idős asszony újabb edény forró vízért és néhány friss törülközőért indult a konyhába abban a reményben, hogy az így eltöltött időben átgondolhatja a lehetőségeit. Az anya hasát nem merte felvágni, az majdnem biztosan a halálát okozta volna, viszont így a csecsemő és a kismama is meghalhat. A bába az előszobában kishíján felborította Le’Foulques urat, olyannyira elmerült gondolataiban.

-Hogy van? – Az apa kérdése a feleségére vonatkozott, a gyermekről már lemondott a korábbi rossz hírek hallatán. Az ő anyja is farfekvéses szülés közben halt meg, monsieur Le’Foulques hugával együtt. Ha Lavone életben marad, lehet még gyermekük később is, gondolta.

-Rosszul, uram, nagyon le van gyengülve. Attól tartok, nem sokat tehetek.

A bábaasszony szemébe könnyek gyűltek, nehezen viselte az ilyen eseteket, amiket élete és munkája során eddig szinte mindig sikerült elkerülnie. A tapasztalat, a hozzáértés sokszor óvta meg az ehhez hasonló helyzetektől, sőt, kétszer már sikeresen végzett császármetszést is, és mindkét esetben sikerült megelőznie a fertőzéseket az anyák gyógyulása során.

Monsieur Le’Foulques elkeseredetten rogyott le egy székbe, karját az ott álló dohányzóasztalra támasztotta, és kezeibe temette arcát. Nem szabadott volna egy idegen előtt sírnia, de nem bírta tehetetlenül nézni, hallgatni felesége szenvedését. A külseje csapzott volt, az inge félig nyitva, mandzsettái kigombolva. Egész nap nem evett semmit, hiába unszolta a néha-néha a szobából előbukkanó bábaasszony, akinek kezdetben mosolygós arca a szeme láttára vált először koncentrációtól feszültté, majd egyre fáradtabbá és kétségbeesettebbé. Meg is izzadt, hisz’ a házi tűzhely folyamatosan működött, hogy forró vízzel lássa el a vajúdó asszonyt.

A szobából újra felhangzott Lavone jajgatása, a bába pedig megszaporázta lépteit, a konyhából egy gőzölgő fémlábost vitt magával az elfüggönyzött, fülledt szalonba. Odalépett a nőhöz, megtörölgette az arcát és a homlokát, majd leült a lábai közé, hogy még egy utolsó – ki tudja, hányadik utolsó – próbálkozást tegyen a gyermek világra hozatalára. Sokáig vizsgálódott, és megértette, miért súgta a hatodik érzéke, hogy valami komolyabb probléma van, mint egy farfekvés. Ki tudta tapogatni a csecsemő fejét. „Akkor vajon miért nem akar megszületni?” Nem kis fájdalmat okozva az anyának benyúlt, hogy ellenőrizze, nincs-e a köldökzsinór a kicsi nyakára tekeredve. Miután erről megbizonyosodott, tovább tapogatózott. Megborzongott, mikor a baba gerincét tapogatta végig; a gyermek púpos volt. Ez volt hát a baj, ezért nem fért ki. Most már céltudatosan tudta irányítani a szülést. Félig megnyugodott, mert már tudta, hogy az anya és gyermeke is életben fog maradni, és mindjárt vége a szenvedésnek. Talán még el is mosolyodott.

Az előszobában monsieur Le’Foulques még mindig keservesen zokogott, mikor két hangot is hallott egyszerre. Az egyik egy csecsemő sírása volt, a másik pedig hangos kopogás a bejárati ajtón. Úriemberhez méltón állította fel a prioritást; megigazította öltözékét, és ajtót nyitott. Odakint két szerzetesi csuhás alak állt az éjszakában. Egyikük magas, egyenes tartású és erős testalkatú volt, a másik pedig láthatóan jóval idősebb, alacsonyabb. Utóbbi egy göcsörtös botra támaszkodva, görnyedten járt.

-Lavone Britange-t keressük – mondta az öreg kertelés nélkül.

Ha monsieur Le’Foulques meg is lepődött – márpedig nem kissé lepődött meg -, jól titkolta.

-Sajnálom, uraim, de pillanatnyilag nincs olyan állapotban…

-Ó, tudjuk, tudjuk – mondta vidáman az idős csuhás. – Kérem, üljünk le valahol – bár ön még nem tud róla, igen fontos beszélnivalónk van.

Le’Foulques úr széket kerített a két váratlan vendégnek, és leült, de közben lopva a szalon ajtaja felé pillantott.

-Nem lesz semmi baj, monsieur Le’Foulques, az Úr vigyáz a kedves feleségére – beszéd közben a botját a falnak támasztotta, de mindvégig szinte tolakodóan vidám volt.

-Minek köszönhetjük ezt a kései látogatást? – Kérdezte a ház ura.

-Nos, talán várjuk meg a bábaasszonyt. Csak arra kérem, ne botránkozzon meg.

Aki nem ismeri Le’Foulques urat, csak az kér ilyet. Híresen nyugodt ember hírében áll itt, Grayben, ebben a kis svájci városkában. Többnyire csendben üldögéltek hát egy ideig az előszobában, beszélgetésük témája szigorúan az időjárás és a tea témákra szorítkozott. A nagydarab csuhás mindvégig némán ült. Tíz perc múltán a bába lépett ki a szobából, és elújságolta, hogy Lavone elaludt, és nem szabad zavarni.

-Hallatlanul kifáradt szegény, megküzdött mindkettejükért, hála az Úrnak… - ekkor meglátta a két szerzetest, és úgy meglepődött, hogy szinte elejtette a csendesen szuszogó, betakart gyermeket.

-Úgy vélem, ez még bizonyára nem minden… - szólt közbe nyájasan az öreg.

-Öhm… Hát… Igen, uram, nos a gyermek… a kislány…- hebegett szerencsétlenül az asszony.

-…különleges? – A szerzetes szeme furcsán csillogott, mintha földöntúli áhítat és boldogság töltené meg a lelkét.

-Nyomorék, uram. Púpos a szentem. – mondta szomorúan a nő.

Monsieur Le’Foulques elámult, ahogy az asszony a hasára fordította a csecsemőt és lehúzta a takarót a hátáról. Határozottan látszott a természetellenes kitüremkedés mindkét lapockájánál.

-Tudja, uram – kezdte a vénség -, a mi iskolánk pont az ilyen különleges ifjak számára alakult, mint az ön lánya… Tudom, barbárságnak tűnik… de arra kérem, gondolja meg… és beszélje meg a kedves nejével… hogy a gyermek velünk jöhessen a kolostorunkba. Mindent megadnánk neki, hogy megkönnyítsük az életét. Tanítani, nevelni tudjuk, hogy teljes életet élhessen. Nem lenne egyedül, több, mint tucatnyi speciális tanítványunk van. Segítünk neki beilleszkedni. Csak arra kérem, hogy gondolják meg…

Még fél órán keresztül beszéltek Le’Foulques úrral, aki nem tudott hozzászólni az ajánlathoz. Az idős szerzetes – Benedict atya – meghagyta egy helyi fogadó címét, hogy keressék fel, ha átgondolták, mi legyen a leányzó sorsa. Az atya és néma kísérője elhagyták a Le’Foulques házat, és a fogadó felé vették az útjukat. Az eleddig csendes szerzetes mély basszus hangon szólalt meg.

-Atyám. A hazugság bűn.

Benedict atya elmosolyodott.

-Dion, ezek az emberek nem értenék meg. Tiltakoznának. Jó kereszténynek láttatják magukat, talán még hisznek is. De már nem igazán. A csodák ideje lejárt. De újra eljön.

-És mit teszünk, ha nem adják mellénk a lányt?

Az öreg szerzetes fájdalmasat sóhajtott.

-Tudod, mit mondott az apát úr… A küldetésünk nem végződhet kudarccal. Velünk van az Úr.

A két alak az arca elé húzta a csuklyáját, és folytatták az utat a hidegben.

Újdonság

Tegnap elkezdtem egy könyv előmunkálatait. Ez az eddigi leginkább megtervezett könyvem, körülbelül fél év lesz, míg megírom. Sok előzetes felkészülés szükséges hozzá, több ország szokásainak és vallásának tanulmányozása, a Biblia átnézése, egy bizonyos szerzetesrend szokásainak, reguláinak megismerése, és még sokáig folytathatnám a sort... Szóval remélem, lesz belőle valami elég nagy ahhoz, hogy azt mondhassam, kiadom esetleg. Szurkoljon, aki olvas:) A prológust itt fogom postolni, bár nem sok derül ki belőle, de a hangulatát mindenesetre megalapozza szándékaim szerint. Jövő héten felkerül ide.

Csalódások

Meg kell, hogy mondjam, csalódtam a felsőoktatásban. Rájöttem, hogy hiába gürizik az ember bizonyos tárgyakból, vannak tanárok, akik arcra - sőt, névre - osztályoznak. Ma derült ki, hogy nem lesz meg a jegyem az egyetemen az egyik legkönnyebb tantárgyból, Technika történetébeől. Mindezt úgy, hogy van egy zh 2-esem és két hármasom, valamint egy 5-ösöm prezentációra. Erre kapom a levelet, hogy "osztályzata: elégtelen". Mint kiderült, az év közben kapott jegyektől FÜGGETLENÜL osztályozhatja a félévemet a tanár. Azt, hogy milyen alapon, nem tudom, de azt igen, hogy van olyan ember a szakon, akinek három zh-ja is egyes lett, mégis átengedték egy kettessel. Aztán belegondoltam abba, hogy mire is jó ez az egyetem. Arra nem, hogy jobb munkát kapjak, kérem alássan, ahhoz inkább szakma kell, nem diploma. Lehet nagy a pofám, hogy én nem szakmunkásképzőbe, hanem gimnáziumba jártam, de úgyis csak a jól kereső szakemberek füvét nyírhatom majd mellékállásban bagóért. Természetesen hétfőn első dolgom lesz felkeresni az előadó tanárt, hogy mis mi van, de arra jó volt a levele, hogy dühbe guruljak(ide eredetileg mást írtam kétszer is, de jobb, ha ez marad meg az utókornak...). Ha valamelyik olvasóm még nem jár egyetemre, az okuljon: vagy ne menjen egyetemre, vagy nyalizzon a tanárnak, de istenesen ám! Ez van. Kevés az egyetemi oktató, így be kell érnünk a selejtjével is.

Hazafelé

"Felszálltam a tömött villamosra, utat törtem magamnak két ajtó közé, hogy ne kelljen minden megállóban a le- és felszállók áradatával küszködnöm. Megkapaszkodtam – ülőhely persze nem volt -, és szokásomhoz híven az embereket kezdtem nézegetni az utastérben. Főként öregek, dehát ki más utazik délben a villamoson? Mellettem egy lány állt, mereven előre nézett, talán a tükörképét leste az ablakban, de a negyedórás út alatt egyszer se pillantott rám. Szemügyre vettem az embereket, mindenkire áldoztam néhány másodpercet, és kerestem valakit, aki különlegesnek tűnik. Mindig ezt csinálom, és ha megtalálom az illetőt, rajta gondolkozom egész úton.

Ez most máshogy alakult.

Tekintetem egy fiatal fiúra tévedt, talán tizenegy-két éves lehetett, de azonnal tudtam, hogy ma egész nap ő fog járni a fejemben. Hasonlóképp vizsgálgatta az utasokat, és egykedvű arcáról semmit nem lehetett leolvasni; épp olyan volt, mint az én utazó arckifejezésem: semleges, érdektelen és mosolytalan. Észrevette, hogy nézem, és ő is figyelni kezdett a szeme sarkából. Végigmért. Én is őt. Szürke kapucnis pulóver volt rajta, a csuklya a fejébe húzva, kezei a zsebekbe rejtve. Bezárkózott, a kocsi végének vetette a hátát, és makacsul vizslatta a többi embert. Vállán hanyagul átvetett oldaltáska volt, lelógott a térdéig. Az egész jelenségben volt valami teljesen bizarr, ahogy éreztem, hogy engem próbál titkon elemezni. Megfogott a rejtély. Tudtam, hogy minden idegszála rám figyel, ha másfelé néz, akkor is, mert én is így voltam ezzel. Aztán leesett, hogy mi ez az egész.

A fiú nem akárki volt. A tekintetébeől lehetett kiolvasni, azokból az összpontosítástól összehúzott szemekből, amik a kapucni alól méregették gyanakodva az embereket, az emberiséget. A rejtett homlok mögött gyors, magasröptű gondolatok suhantak, tapasztalatok, amiket még nem élt meg, de már tudta, hogy hogyan fogja felhasználni őket. Valamiért idősebbnek tűnt, mint ahogy azt a felületes szemlélődő gondolná. A szemeiben kortalan, titkos bölcsesség csírája készült arra, hogy kihajtson. Már csak egy tanítóra várt. Nem egy szentre vagy egy fenköllt bölcselkedőre, nem egy ősz emberre, aki megmondja, mit, miért és hogyan. Egy emberre várt, aki meghallgatja az ő gondolatait. Egy emberre, akinek úgy hallgathatja meg az eszméit, hogy nem érzi, hogy a magáévá kell tennie azokat. Ő volt a legtökéletesebb Tanítvány. Szivacsként szívja magába a világot, a világ minden tudását, de csak azt vallja magáénak, amit akar. Amiben hisz. De mégsem bírál. Tán csak ezt kell megtanulnia. Ő volt tehát a Tanítvány. Én a tanító. És ő készen állt. Láttam, hogy rám vár, engem nézett már hosszabb ideje, de makacsul fennhagyta a maszkot. Közönyös arc, nyugodt, várakozó tekintet...

Megráztam a fejem; hogy jutnak ilyen hülyeségek az eszembe? A következőnél le kell szállnom. A hátsó ajtó felé indultam, ahol a fiú állt. Nem fordultam felé, így is elég furán hathatott, hogy fél úton őt bámultam. Megálltunk, és én leszálltam, de nem bírtam ki, hogy ne nézzek vissza a becsukódó ajtóra. A fiú utánam nézett, egyenesen a szemembe. Talán csak a képzeletem játéka, de mintha csalódást láttam volna rajta.

Lehet, hogy a tanító nem állt csak készen?"

A Kultúra Bástyája

Úgy illenék, hogy ide egy masszív társadalomkritika kerüljön, ami valóságshow-kat, reklámokat, plázákat, politikát, a televíziót meg az ezekhez hasonlókat ecsetelve felháborodottságomnak adjon hangot. Na, pillanatnyilag ez elmarad, pedig órákat tudnék róla beszélni, aki ismer, tudja. Most csak annyit akarok elmesélni, hogy van egy kis "könyvesbolt" vagy "antikvárium", ahol nagyon szívesen megfordulok mostanság. A hely valójában nem egy bolt, hanem egy pestiek által jól ismert kis kiállított stand, ahol gyakran 20, 25, 50 vagy 100 forintért lehet remek könyveket kapni. Én nem tudom, hogy ez nekik miért "biznisz", de én ma vettem összesen 100 forintért 5 darab könyvet. Hogy miből tartják fenn magukat, nem érdekel, rendesek, segítőkészek, számlát adnak (azaz adót is fizetnek, ami mellett ha így nézzük, 16-80 forint egy könyvön a hasznuk), pontosan adnak vissza... Egyszerűen nem tudom, mi lehet velük, talán beütötték a fejüket valahova, mert ez manapság nem divat, de ők rendíthetetlenül minden áldott hétköznap reggeltől estig ott árulják a legkülönfélébb könyveket, amik a legócskább ponyvairodalomtól, a lakberendezési lapokon, régi magazinokon át a világirodalom legjelentősebb alkotásaiig ott sorakoznak kusza összevisszaságban a műanyag ládákban. Szerintem a mai könyvárak mellett talán ők lehetnek az irodalom poszt-apokaliptikus hősei, a Kultúra Utolsó Bástyája a Földön.

Hopp, jut eszembe, aki felkeresné a helyet: Újpest központban van, a 196-os busz megállójában, a Burger Kingnél.

Változások

Rájöttem, hogy nagyon megváltoztam. Gyanítom, unalmas lettem^^ Nem stoppolok. Nem bulizok. Nem járok társaságba. Minden napom ugyanolyan. Tervezem már nagyon régen, hogy elmegyek valahova egyedül, kirándulni, vagy akárhova egy kis egyedüllétért. De mindig közbejön valami. Hát, ez van. Asszem, így lesznek a gyerekekből unalmas felnőttek. -.-
Gyerekként elhatároztam, hogy nem leszek unalmas, mindig tudom majd, hogy mi a fontos, és arra tudok majd időt szakítani. Abban igazam volt, hogy tudom, mi a fontos. Csak ahogy az ember idősebb lesz, egyre több fontos dolog van. Tanulás... Család... Szerelem... Egy régi, szinte magatehetetlen tanárodnak segíteni... Pénzt keresni. Fontos, fontos, fontos. Így szikkad el az ember. Sose gondoltam gyerekként, hogy valaha magányos szeretnék majd lenni. Untam a horgászást. A kirándulást. Most meg úgy érzem, megfulladok nélküle. Gyerekként túl kevés dolgom volt. Könnyű iskolába jártam, tanulás nélkül voltam kitűnő. Barátkoztam - olyan emberekkel, akiktől óvnám a fiamat -, játszottam - de annyit, hogy a végén már untam azt is.
Néha ki kellett porszívózni. Nagy dolog... És mégse akartam megcsinálni. Most se akarok porszívózni, de kötelesség segíteni a nagyinak, és a kötelesség a "fontos" kategóriába esik. Nem csoda, hogy egyre kevesebben és egyre később vállalnak gyereket. Pedig az a "legfontosabb", legalábbis az én szememben. Mégse merném még megreszkírozni, mert nem vagyok hozzá elég erős, hogy még vagy száz dologgal kiegészítsem a Fontoslistát.
Sebaj, elhatároztam, hogy a januárnak csak a felét fogom áttanulni, harmadát a szerelmemmel töltöm, egytizedét a családommal, egyhuszadát a haverokkal, és akkor még marad két század. Szerintem akkor aludni fogok.

Pokol

A fiú és a lány már több, mint két éve együtt voltak, és a fiú még soha sem volt ennyire boldog. Megtalálta azt a lányt, akivel le akarta élni az életét, akibe szerelmes volt, és akiről azt gondolta, hogy viszont szereti őt. Igaz szerelem volt. De a lánynak nem volt elég, megcsalta a fiút. Többször is. A fiú rájött. Magán kívül volt, kétségbeesett, és pofonvángta a lányt. Az megfordult, és könnyben úszó szemekkel elrohant. Nem hallott, nem látott, és kirohant az útra a csúcsforgalomba...

***

A fiú feketébe öltözött, és kisétált a temetőbe a búcsúztató szertartásra. Magát hibáztatta. A temetés után kiment a Dunához, és kiült az egyik híd peremére. A vizet nézte és gondolkozott. Aztán egy lemondó sóhajjal lecsússzant a hídról, bele az áradó folyóba. A tüdeje pillanatok alatt megtelt a koszos, olajos vízzel. Gyorsan meghalt.

***

A fiú meztelen volt, és a kopár, perzselően forró pusztában gyalogolt. Az ég vörösen izzott, a lángfelhőkből tüzes lávacseppek hullottak, leégetve a bőrt, hajat, mindent. A sebek pár másodperc alatt begyógyultak, hogy újabbaknak adjanak helyet. A fiú nem volt egyedül. Körülötte mindenütt megviselt, jajgató, vagy épp mindenről lemondott, némán tűrő emberek feküdtek, térdeltek, ültek a porban. Ők már feladták, tudták, hogy nem jutnak ki soha. Volt, aki már évszázadok óta kínlódott itt. A fiú nem törődött velük, ő ki akat jutni, konokul ment előre. Aztán egyszer csak megtorpant. A lány ült ott, sírt, jajongott, pucér bőrét égette a gyilkos eső. A térdeit maga elé húzta, a karjaival átkulcsolta őket, a fejét pedig lehajtotta.

***

A fiú odament a lányhoz. Az felnézett rá, és a szemében nem csak a test fájdalmai tükröződtek. Ott volt a megbánás. A fiú nem szólt semmit. Odalépett a lányhoz. Föléhajolt. Átkarolta. Megvédte. És már nem akart továbbmenni.