Hazafelé

"Felszálltam a tömött villamosra, utat törtem magamnak két ajtó közé, hogy ne kelljen minden megállóban a le- és felszállók áradatával küszködnöm. Megkapaszkodtam – ülőhely persze nem volt -, és szokásomhoz híven az embereket kezdtem nézegetni az utastérben. Főként öregek, dehát ki más utazik délben a villamoson? Mellettem egy lány állt, mereven előre nézett, talán a tükörképét leste az ablakban, de a negyedórás út alatt egyszer se pillantott rám. Szemügyre vettem az embereket, mindenkire áldoztam néhány másodpercet, és kerestem valakit, aki különlegesnek tűnik. Mindig ezt csinálom, és ha megtalálom az illetőt, rajta gondolkozom egész úton.

Ez most máshogy alakult.

Tekintetem egy fiatal fiúra tévedt, talán tizenegy-két éves lehetett, de azonnal tudtam, hogy ma egész nap ő fog járni a fejemben. Hasonlóképp vizsgálgatta az utasokat, és egykedvű arcáról semmit nem lehetett leolvasni; épp olyan volt, mint az én utazó arckifejezésem: semleges, érdektelen és mosolytalan. Észrevette, hogy nézem, és ő is figyelni kezdett a szeme sarkából. Végigmért. Én is őt. Szürke kapucnis pulóver volt rajta, a csuklya a fejébe húzva, kezei a zsebekbe rejtve. Bezárkózott, a kocsi végének vetette a hátát, és makacsul vizslatta a többi embert. Vállán hanyagul átvetett oldaltáska volt, lelógott a térdéig. Az egész jelenségben volt valami teljesen bizarr, ahogy éreztem, hogy engem próbál titkon elemezni. Megfogott a rejtély. Tudtam, hogy minden idegszála rám figyel, ha másfelé néz, akkor is, mert én is így voltam ezzel. Aztán leesett, hogy mi ez az egész.

A fiú nem akárki volt. A tekintetébeől lehetett kiolvasni, azokból az összpontosítástól összehúzott szemekből, amik a kapucni alól méregették gyanakodva az embereket, az emberiséget. A rejtett homlok mögött gyors, magasröptű gondolatok suhantak, tapasztalatok, amiket még nem élt meg, de már tudta, hogy hogyan fogja felhasználni őket. Valamiért idősebbnek tűnt, mint ahogy azt a felületes szemlélődő gondolná. A szemeiben kortalan, titkos bölcsesség csírája készült arra, hogy kihajtson. Már csak egy tanítóra várt. Nem egy szentre vagy egy fenköllt bölcselkedőre, nem egy ősz emberre, aki megmondja, mit, miért és hogyan. Egy emberre várt, aki meghallgatja az ő gondolatait. Egy emberre, akinek úgy hallgathatja meg az eszméit, hogy nem érzi, hogy a magáévá kell tennie azokat. Ő volt a legtökéletesebb Tanítvány. Szivacsként szívja magába a világot, a világ minden tudását, de csak azt vallja magáénak, amit akar. Amiben hisz. De mégsem bírál. Tán csak ezt kell megtanulnia. Ő volt tehát a Tanítvány. Én a tanító. És ő készen állt. Láttam, hogy rám vár, engem nézett már hosszabb ideje, de makacsul fennhagyta a maszkot. Közönyös arc, nyugodt, várakozó tekintet...

Megráztam a fejem; hogy jutnak ilyen hülyeségek az eszembe? A következőnél le kell szállnom. A hátsó ajtó felé indultam, ahol a fiú állt. Nem fordultam felé, így is elég furán hathatott, hogy fél úton őt bámultam. Megálltunk, és én leszálltam, de nem bírtam ki, hogy ne nézzek vissza a becsukódó ajtóra. A fiú utánam nézett, egyenesen a szemembe. Talán csak a képzeletem játéka, de mintha csalódást láttam volna rajta.

Lehet, hogy a tanító nem állt csak készen?"