A fiú és a lány már több, mint két éve együtt voltak, és a fiú még soha sem volt ennyire boldog. Megtalálta azt a lányt, akivel le akarta élni az életét, akibe szerelmes volt, és akiről azt gondolta, hogy viszont szereti őt. Igaz szerelem volt. De a lánynak nem volt elég, megcsalta a fiút. Többször is. A fiú rájött. Magán kívül volt, kétségbeesett, és pofonvángta a lányt. Az megfordult, és könnyben úszó szemekkel elrohant. Nem hallott, nem látott, és kirohant az útra a csúcsforgalomba...
***
A fiú feketébe öltözött, és kisétált a temetőbe a búcsúztató szertartásra. Magát hibáztatta. A temetés után kiment a Dunához, és kiült az egyik híd peremére. A vizet nézte és gondolkozott. Aztán egy lemondó sóhajjal lecsússzant a hídról, bele az áradó folyóba. A tüdeje pillanatok alatt megtelt a koszos, olajos vízzel. Gyorsan meghalt.
***
A fiú meztelen volt, és a kopár, perzselően forró pusztában gyalogolt. Az ég vörösen izzott, a lángfelhőkből tüzes lávacseppek hullottak, leégetve a bőrt, hajat, mindent. A sebek pár másodperc alatt begyógyultak, hogy újabbaknak adjanak helyet. A fiú nem volt egyedül. Körülötte mindenütt megviselt, jajgató, vagy épp mindenről lemondott, némán tűrő emberek feküdtek, térdeltek, ültek a porban. Ők már feladták, tudták, hogy nem jutnak ki soha. Volt, aki már évszázadok óta kínlódott itt. A fiú nem törődött velük, ő ki akat jutni, konokul ment előre. Aztán egyszer csak megtorpant. A lány ült ott, sírt, jajongott, pucér bőrét égette a gyilkos eső. A térdeit maga elé húzta, a karjaival átkulcsolta őket, a fejét pedig lehajtotta.
***
A fiú odament a lányhoz. Az felnézett rá, és a szemében nem csak a test fájdalmai tükröződtek. Ott volt a megbánás. A fiú nem szólt semmit. Odalépett a lányhoz. Föléhajolt. Átkarolta. Megvédte. És már nem akart továbbmenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése