Prológus

Elnézéseteket kell kérnem, amiért nem tudtam időben megírni a prológust, és most késve töltöm fel. Ez még csak egy béta-verzió, még a helyesírási és stilisztikai hibák nincsenek kijavítva. Ha valaki ilyen jellegű problémákat észlel, kérem, jelezze kommentben, hogy ki tudjam javítani. Ha valakinek egyéb problémája van, szintén megoszthatja velem, fontos, hogy még az elején kiküszöbölhessük a hibákat. Ezeken kívül kérem, hogy aki elolvassa, tippeljen, hogy milyen korban játszódhat a "fejezet". Előre is köszönöm az olvasást! Jó szórakozást!

Prológus

Az asszony – név szerint Lavone Le’Foulques – már majdnem egy teljes napja vajúdott. Az apa, Le’Foulques úr nyúzott arccal járkált fel-alá az előszobában, és nem tudta, mit is csinálhatna. Az idős, ráncos arcú és apró termetű bába gondterhelten tördelte a karjait, öreg volt már, és ez a szülés minden erőtartalékát felemésztette. A gyermek látszólag farfekvéses volt, és veszélyeztette az anya és a saját életét. A szülést levezető idős asszony újabb edény forró vízért és néhány friss törülközőért indult a konyhába abban a reményben, hogy az így eltöltött időben átgondolhatja a lehetőségeit. Az anya hasát nem merte felvágni, az majdnem biztosan a halálát okozta volna, viszont így a csecsemő és a kismama is meghalhat. A bába az előszobában kishíján felborította Le’Foulques urat, olyannyira elmerült gondolataiban.

-Hogy van? – Az apa kérdése a feleségére vonatkozott, a gyermekről már lemondott a korábbi rossz hírek hallatán. Az ő anyja is farfekvéses szülés közben halt meg, monsieur Le’Foulques hugával együtt. Ha Lavone életben marad, lehet még gyermekük később is, gondolta.

-Rosszul, uram, nagyon le van gyengülve. Attól tartok, nem sokat tehetek.

A bábaasszony szemébe könnyek gyűltek, nehezen viselte az ilyen eseteket, amiket élete és munkája során eddig szinte mindig sikerült elkerülnie. A tapasztalat, a hozzáértés sokszor óvta meg az ehhez hasonló helyzetektől, sőt, kétszer már sikeresen végzett császármetszést is, és mindkét esetben sikerült megelőznie a fertőzéseket az anyák gyógyulása során.

Monsieur Le’Foulques elkeseredetten rogyott le egy székbe, karját az ott álló dohányzóasztalra támasztotta, és kezeibe temette arcát. Nem szabadott volna egy idegen előtt sírnia, de nem bírta tehetetlenül nézni, hallgatni felesége szenvedését. A külseje csapzott volt, az inge félig nyitva, mandzsettái kigombolva. Egész nap nem evett semmit, hiába unszolta a néha-néha a szobából előbukkanó bábaasszony, akinek kezdetben mosolygós arca a szeme láttára vált először koncentrációtól feszültté, majd egyre fáradtabbá és kétségbeesettebbé. Meg is izzadt, hisz’ a házi tűzhely folyamatosan működött, hogy forró vízzel lássa el a vajúdó asszonyt.

A szobából újra felhangzott Lavone jajgatása, a bába pedig megszaporázta lépteit, a konyhából egy gőzölgő fémlábost vitt magával az elfüggönyzött, fülledt szalonba. Odalépett a nőhöz, megtörölgette az arcát és a homlokát, majd leült a lábai közé, hogy még egy utolsó – ki tudja, hányadik utolsó – próbálkozást tegyen a gyermek világra hozatalára. Sokáig vizsgálódott, és megértette, miért súgta a hatodik érzéke, hogy valami komolyabb probléma van, mint egy farfekvés. Ki tudta tapogatni a csecsemő fejét. „Akkor vajon miért nem akar megszületni?” Nem kis fájdalmat okozva az anyának benyúlt, hogy ellenőrizze, nincs-e a köldökzsinór a kicsi nyakára tekeredve. Miután erről megbizonyosodott, tovább tapogatózott. Megborzongott, mikor a baba gerincét tapogatta végig; a gyermek púpos volt. Ez volt hát a baj, ezért nem fért ki. Most már céltudatosan tudta irányítani a szülést. Félig megnyugodott, mert már tudta, hogy az anya és gyermeke is életben fog maradni, és mindjárt vége a szenvedésnek. Talán még el is mosolyodott.

Az előszobában monsieur Le’Foulques még mindig keservesen zokogott, mikor két hangot is hallott egyszerre. Az egyik egy csecsemő sírása volt, a másik pedig hangos kopogás a bejárati ajtón. Úriemberhez méltón állította fel a prioritást; megigazította öltözékét, és ajtót nyitott. Odakint két szerzetesi csuhás alak állt az éjszakában. Egyikük magas, egyenes tartású és erős testalkatú volt, a másik pedig láthatóan jóval idősebb, alacsonyabb. Utóbbi egy göcsörtös botra támaszkodva, görnyedten járt.

-Lavone Britange-t keressük – mondta az öreg kertelés nélkül.

Ha monsieur Le’Foulques meg is lepődött – márpedig nem kissé lepődött meg -, jól titkolta.

-Sajnálom, uraim, de pillanatnyilag nincs olyan állapotban…

-Ó, tudjuk, tudjuk – mondta vidáman az idős csuhás. – Kérem, üljünk le valahol – bár ön még nem tud róla, igen fontos beszélnivalónk van.

Le’Foulques úr széket kerített a két váratlan vendégnek, és leült, de közben lopva a szalon ajtaja felé pillantott.

-Nem lesz semmi baj, monsieur Le’Foulques, az Úr vigyáz a kedves feleségére – beszéd közben a botját a falnak támasztotta, de mindvégig szinte tolakodóan vidám volt.

-Minek köszönhetjük ezt a kései látogatást? – Kérdezte a ház ura.

-Nos, talán várjuk meg a bábaasszonyt. Csak arra kérem, ne botránkozzon meg.

Aki nem ismeri Le’Foulques urat, csak az kér ilyet. Híresen nyugodt ember hírében áll itt, Grayben, ebben a kis svájci városkában. Többnyire csendben üldögéltek hát egy ideig az előszobában, beszélgetésük témája szigorúan az időjárás és a tea témákra szorítkozott. A nagydarab csuhás mindvégig némán ült. Tíz perc múltán a bába lépett ki a szobából, és elújságolta, hogy Lavone elaludt, és nem szabad zavarni.

-Hallatlanul kifáradt szegény, megküzdött mindkettejükért, hála az Úrnak… - ekkor meglátta a két szerzetest, és úgy meglepődött, hogy szinte elejtette a csendesen szuszogó, betakart gyermeket.

-Úgy vélem, ez még bizonyára nem minden… - szólt közbe nyájasan az öreg.

-Öhm… Hát… Igen, uram, nos a gyermek… a kislány…- hebegett szerencsétlenül az asszony.

-…különleges? – A szerzetes szeme furcsán csillogott, mintha földöntúli áhítat és boldogság töltené meg a lelkét.

-Nyomorék, uram. Púpos a szentem. – mondta szomorúan a nő.

Monsieur Le’Foulques elámult, ahogy az asszony a hasára fordította a csecsemőt és lehúzta a takarót a hátáról. Határozottan látszott a természetellenes kitüremkedés mindkét lapockájánál.

-Tudja, uram – kezdte a vénség -, a mi iskolánk pont az ilyen különleges ifjak számára alakult, mint az ön lánya… Tudom, barbárságnak tűnik… de arra kérem, gondolja meg… és beszélje meg a kedves nejével… hogy a gyermek velünk jöhessen a kolostorunkba. Mindent megadnánk neki, hogy megkönnyítsük az életét. Tanítani, nevelni tudjuk, hogy teljes életet élhessen. Nem lenne egyedül, több, mint tucatnyi speciális tanítványunk van. Segítünk neki beilleszkedni. Csak arra kérem, hogy gondolják meg…

Még fél órán keresztül beszéltek Le’Foulques úrral, aki nem tudott hozzászólni az ajánlathoz. Az idős szerzetes – Benedict atya – meghagyta egy helyi fogadó címét, hogy keressék fel, ha átgondolták, mi legyen a leányzó sorsa. Az atya és néma kísérője elhagyták a Le’Foulques házat, és a fogadó felé vették az útjukat. Az eleddig csendes szerzetes mély basszus hangon szólalt meg.

-Atyám. A hazugság bűn.

Benedict atya elmosolyodott.

-Dion, ezek az emberek nem értenék meg. Tiltakoznának. Jó kereszténynek láttatják magukat, talán még hisznek is. De már nem igazán. A csodák ideje lejárt. De újra eljön.

-És mit teszünk, ha nem adják mellénk a lányt?

Az öreg szerzetes fájdalmasat sóhajtott.

-Tudod, mit mondott az apát úr… A küldetésünk nem végződhet kudarccal. Velünk van az Úr.

A két alak az arca elé húzta a csuklyáját, és folytatták az utat a hidegben.